A gyermek születését megelőzően az egyik, mamák számára is legnehezebb és mégis legizgalmasabb feladat a névadás. Az ember az ősidők óta elnevez dolgokat. Amit elnevezett azután arról bármikor tud beszélni, a nyelv szimbolikus értelmű lesz. Az emberiség pedig egyre csak fejlődött, s már túllépett első életszakaszán, képes volt akkor éppen nem látható dolgokról is beszélni. Ez a folyamat ugyanígy megtalálható a gyermekeknél.
A nevek azonban nem egyszerű hangzók voltak, próbálták egyértelművé tenni a tárgyat, a fogalmat. S ehhez kapcsolódott a legfontosabb tény, melyet már az ősidőkben is ismertek a természeti népek: a név hatalmat ad a tárgy, az erő fölött, megköti energiáját. Éppen ezért az emberek igyekeztek időről időre minden egyes újonnan megismert vidéket elnevezni.
Többnyire nem kitalált szavakkal illeték a helységeket, leginkább valamilyen természeti képződményre utaltak, mint például Nagy Síkság, vagy Fekete Völgy. Névadásunkban mindez ma is jellemző, sőt az újabb nevek között használatosak olyanok is, melyek számunkra nem idegen nyelvű tőből erednek, hanem gyakorlatilag értjük a teljes szót. Az ilyen újkeletű nevek pl.: a Felhő, Csillag, Angyalka, Málna, Alma, Fahéjka, Ajándék, és például, hogy furábbat is említsek: a Halál nevek.
Régen mindez természetes volt. A keleti kultúrákban, és például az indián névadásban jellemző volt, hogy valakit képességei, jelleme szerint nevezzenek el. Gyakorlatilag amint bemutatkozott valaki, azzal már egyfajta ismeretet is a másik kezére bocsátott magáról. De a neveket nem is egyszerűen kapták a gyermekek, bizonyos életkorukig volt egy "elő" nevük, ez többnyire olyan név volt, amely valamely istenséghez kötötte a babát, minden esetre védő név volt. E név erejének a védelme alatt állt a gyermek. Azután egy bizonyos élekorukban - ez változó volt lehetett 9-10 és, volt ahol ennek akár duplája is előfordult- ki kellett érdemelniük egy nevet, vagy addigi jellegét minősítették ezzel, vagy ki kellett állniuk valamilyen természeti próbát, erőpróbát, önállóságról kellett tanúbizonyságot tenniük, és ez alapján kapott nevet a fiatal. Természetesen az így kapott nevet azután nagyon büszkén viselték.
A legfontosabb az volt: tudták, a név megköti az erőt, a jelentést, és valóban felruházza viselőjét egyfajta varázserővel. Ez ma is létező dolog, ha valaki egy kicsit jobban szemügyre veszi ismerőseit és megnézi kinek mit jelent a neve, könnyen arra a következtetésre juthat, mint én, az ember jellemére kihat a rárótt név. A "rárótt"... milyen vicces is, ahogy említjük ezt, szülés után a gyermekre növények levével, volt hogy vérrel írták a nevét. Hogy miért? Ezzel jelezték az erőknek és az ártó szellemeknek, hogy a gyermeknek van neve, meg van kötve, a gyermek az övék, lelkét nem ragadhatják már el. A névadás ezért fontos szertartás is volt.
Az ókorban és azután, különösen a középkorban divat lett a szülők utáni névadás. Valamelyest még ma is dominál ez a szokás, de egyre többen eltérnek tőle. Azzal, hogy az első leányt anyjáról, az első fiút pedig apjáról nevezték el: a szülők előtt tisztelegtek. Valahol pótolták őket ezzel, továbbvitték jellegüket, erejüket, tovább örökítették magukat az utókornak, s a fiatalok erre voltak büszkék. Az uralkodóházakban egyébként születési sorrendben öröklődött minden cím, nem is lehet ez véletlen, a szülő személyét az azonos nevű gyermek továbbgördítette és remélték hasonlóan, legalább akkora uralomra tör majd a fiú, mint apja. Ez a névadás is fontos szerepet töltött be, ám kisebb hangsúlyt fektettek a jelentésre.
Egyedi keresés