Magyarországon a társadalmi rétegek hierarchiája, a rendi örökség az emberi kapcsolatokban a 20. század közepéig szinte hiánytalanul érvényben maradt. A régi főnemesek megkövetelték a kegyelmes, illetve a méltóságos, a köznemesek pedig a tekintetes címet és megszólítást (Tárkány Szücs E. 1981: 89). A kisnemes unokája is elvárta, hogy őt megsüvegeljék, a paraszt előre köszönjön neki, s mindenki úrnak titulálja, és kegyelmednek szólítsa, azaz magázza. Így volt ez a 20. század elején még akkor is, ha a parasztnak több birtoka volt, mint neki, s éppenséggel napszámos bérmunkát ajánlott a nemesnek: "Tekintetes uram, volna egy kis füvem, le kellene vágni, elvállalja-e?" (Szabó István 1965a: 25). Sok helyen, így a Veszprém megyei Szentgálon az 1940-es évekig megkövetelték maguknak a nemzetes úr, nemzetes asszony megszólítást.
Elvárták a magázó, önöző nyelvhasználatot, miközben a nemesek és utódaik többnyire egyoldalúan tegezték a parasztokat, ahogy a gyerekeket szokták. Csupán az idősebb parasztokat magázták és szólították leereszkedően bácsinak, néninek. A magyar nyelv igen gazdag és kifinomult a társadalmi helyzet, a hierarchia tükrözésében.
Több vidék falusi társadalmában figyelhető meg a köszönést helyettesítő szólítgatás. Jó napot! vagy Adjon Isten! helyett rövid kérdéssel és válasszal üdvözölték egymást, s jelezték, hogy észlelték a másik helyi lakost (pl. Kiálltak-e? Elmennek-e? Beszélgetnek?). Ez az érintkezési forma a barkóknál csak falubeliek, ismerősök között volt természetes. A Szárazvölgy kisnemesei nem szívesen vették, ha őket a parasztok szólongatták, s kényszeredetten válaszolgattak, ugyanis a szólítgatást az illem csak az azonos társadalmi állásúak között engedte meg. Nemes és nemesi utód nem is szokott parasztot megszólítani, megvárta, míg neki köszön a másik. Ezek a rendies illemszabályok az 1950-1960-as évekig fennmaradtak (Lajos Á. 1979: 40).
Egyedi keresés